Egy macskamániás grafomán könyvélményei

JESSIE BURTON – MÚZSA

2017. július 24. - szofisztikaltmacska

m4.jpgA Múzsának annyira szép és magával ragadó a borítója, hogy valószínűleg akkor is megveszem, ha azelőtt soha az életben nem hallottam volna Jessie Burtonről. Szerencsére azonban hallottam róla, sőt olvastam is a debütáló regényét, A babaház úrnőjét, így aztán végképp nem volt kérdés, hogy a Múzsa a polcomra kerül. Arról a könyvről is szeretnék majd írni, de most maradjuk egyelőre a Múzsánál, amivel kapcsolatban kezdetben voltak kétségeim, a végére azonban szépen belopta magát a szívembe.

A Múzsa cselekménye két idősíkon játszódik, az egyik 1967-ben Londonban, a másik szál pedig harminc évvel korábban, a polgárháború szélén egyensúlyozó Spanyolországban, egy Malaga melletti kis faluban szövődik. Látszólag semmi összefüggés nincsen a kettő között, csupán egy festmény, a Rufina és az oroszlán a közös nevező.
A Karib-térségből származó, írói babérokra törő Odelle állást kap egy jó nevű galériában, ahol neki köszönhetően felbukkan egy híres festő eddig ismeretlen képe. A festmény felbolygatja a galériát és felzaklatja Odelle pártfogóját, ezért a lány megpróbál utánajárni a mű történetének és annak, hogy mi köze van szeretett főnökének a spanyol festőhöz, Isaac Robleshez.
Spanyolországban 1936-ot írunk, és a bécsi zsidó műkereskedő Harold Schloss megérkezik családjával –  az elbűvölően szép angol feleségével és a 19 éves, tehetségesen festő lányával – Arazueloba. Míg Európa más részein napról-napra feszültebb a helyzet Németország és a fasiszta ideológia hatalomra törése miatt, addig Spanyolországban a polgárháború egyre erősebb szelei fújdogálnak. A család megismerkedik a politikai aktivista festővel, Isaac Roblesszel és annak fiatal húgával, aki szinte azonnal a szolgálatukba áll, és az idő elteltével minden titkuk tudójává válik. Közben kitör a véres polgárháború...

m3

Mind a spanyol, mind az angliai szál középpontjában egy-egy ragyogóan tehetséges fiatal lány áll, és mindkettejüket kételyek gyötrik a saját képességeiket illetően. Odelle tapasztalatlan fekete nőként dédelget írói álmokat a hatvanas évek kissé rasszista Londonjában, míg Olive, az istenáldotta festőtehetség az apja elismerésére vágyik a legjobban, azonban nincs elég bátorsága és önmagába vetett hite ahhoz, hogy a férfi elé tárja a műveit. A regény hosszasan boncolgatja a művészet értelmét, a művészek célját és hogy miként lehet nőként érvényesülni egy ilyen férfiak uralta világban.

"Tudod te, apám hány művész képeivel kereskedik? Huszonhat volt amikor összeszámoltam. És tudod, hogy ebből hány nő Isaac? Egy sem. Egyetlen egy sem. Tudod a nők nem képesek rá. Nekik nincsen víziójuk, bár ha emlékezetem nem csal, van nekik szemük, kezük, szívük és lelkük is. Már azelőtt vesztettem, hogy lehetőséget kaptam volna."

Kamaszkoromban megszállottan rajongtam Spanyolországért, és habár mára ez a rajongás jócskán megkopott, mégis izgatottan vártam a könyv spanyolországi fejezeteit. Legnagyobb meglepetésemre pont ezek a részek nem nyerték el a tetszésemet, pedig a hangulatteremtés csillagos ötös volt - Jessie Burton olyan mesterien játszik a szavakkal, mint (hogy stílszerű legyek) a festő az ecsettel: a tájak, a színek, az illatok szinte megelevenednek és kiugranak a lapok közül, érezni az atmoszférát, a hangulatot. Talán pont emiatt nem volt olyan vonzó Andalúzia, hiszen Burton nem éppen idilli időszakot választott a cselekményhez: feszültség, forrongás és nyugtalanság kísérti a sorokat, ellentétben a nyugodt és modern Londonnal, ami tele van lehetőségekkel és álmokkal. Határozottan jobban tetszettek ezek a részek, és ebben nem kis szerepe volt Odelle-nek és Quicknek, mert véleményem szerint ők ketten voltak a legérdekesebb szereplők, míg a spanyol bagázs egytől-egyig idegesített, főleg Olive. Ő nagyon.

Igazság szerint a képzőművészet sosem volt az én asztalom, nem tud egy festmény vagy egy szobor különösebben megérinteni, de a Múzsa segített abban, hogy egy kicsit másképp tekintsek ezekre a művekre, ha úgy tetszik, mögéjük nézzek. Mert  – ahogy Winkler Nóra fogalmazott az utószóban – a festményeknek történetük van, amelyek csak arra várnak, hogy felfedezzük őket: embereket, szerelmeket, gyűlöletet, könnyeket és nevetéseket, érzelmeket és történelmet rejt egy-egy ecsetvonás. Csak meg kell tanulni mögé látni.

muzsa

Nem titok, hogy Jessie Burton az első regénye váratlan sikerei után depresszióba esett, egyszerűen nem tudta kezelni a hirtelen rá irányuló figyelmet. Ennek tudatában olvasva a könyvet képtelen voltam elvonatkoztatni a gondolattól, hogy Odelle-ben egy kicsit talán magát írta meg, a saját, írással és tehetséggel kapcsolatos kétségeit és kérdéseit vetette papírra és adta a trinidadi lány szájába. Talán egy sajátos terápia volt számára ennek a könyvnek a megírása, nem tudhatom, mindenesetre én borzasztóan örülök, hogy a váratlan siker nem riasztotta el az alkotástól, mert szeretnék még ennyire szép könyveket olvasni Burton tollából. Mert ez bizony minden ízében szép könyv, nem csak a borítója hivalkodik. A mondatok, a képek, a mondanivaló, a történet... Minden csodaszép volt benne.

"Cynth esküvői verse tökéletes példája volt annak, hogy miként kötötte számomra az írást béklyóba a kötelesség. Már olyan régóta írtam azzal a kifejezett céllal, hogy elismerjenek, hogy teljesen megfeledkeztem az ihlet keletkezéséről, a zavartalan, tiszta alkotásról, amely kívül áll a siker és a bukás paraméterein. Az pedig, hogy "jó" voltam, valahol menet közben aláásta a hitemet, hogy tudok írni. "

Igaz, hogy nekem az első regénye jobban tetszett, valószínűleg a téma- és helyszínválasztás testhezállóbb volt számomra, de ettől függetlenül a Múzsa is megérintett és elmondhatatlanul örülök, hogy elolvastam. Az írónő Instájának jelenlegi állása szerint éppen gyerekkönyvet ír, ami 2018-ra várható, mindenesetre én bizakodom, hogy hamarosan a felnőtteket is megörvendezteti egy újabb történettel.
Ajánlom a Múzsát azoknak, akik szépirodalmi minőségű, gördülékenyen olvasható könyvet keresnek gyönyörű leírásokkal, zsigerig hatoló hangulattal, érzékeny, önálló, sokszínű női karakterekkel és fordulatos cselekménnyel.

négytappancs

Jessie Burton – Múzsa
Kiadó: Libri Kiadó – József Attila Kör (JAK Világirodalmi Sorozat 82. kötet)
Fordító: Farkas Krisztina

Keménykötés, levehető védőborítóval, 494 oldal
Megjelenés éve: 2017


BN-HG415_myweek_12S_20150305115243A SZERZŐ Jessie Burton angol írónő 1982-ben született, az Oxfordi Egyetemen angolt és spanyolt tanult, majd később színészetet. Színésznőként kezdte pályáját, emellett írói álmokat dédelgetett. Első regénye, a 17. századi Amszterdamban játszódó A babaház úrnője 2014-ben jelent meg és páratlan siker követte. A könyv számos díjat elnyert és hónapokig vezette az eladási listákat, a BBC pedig háromrészes sorozatot készített belőle.  Második regénye, a Múzsa 2016-ban jelent meg. Jelenleg Londonban él és harmadik regényén dolgozik.

A bejegyzés trackback címe:

https://szofisztikaltmacska.blog.hu/api/trackback/id/tr5514020298

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.

VISZLÁT 2017! – KÖNYVES ÉVÉRTÉKELÉS 2017.12.29. 16:58:13

[…] ennek ellenére a kedvenc íróim között tartom számon. A Múzsa volt az egyik kedvencem idén, IDE kattintva elolvashatjátok, hogy miért. Joël Dicker – A baltimore fiúk A fentihez hasonlóan […]