Egy macskamániás grafomán könyvélményei

John Updike: Az eastwicki boszorkányok

2019. július 19. - szofisztikaltmacska

eastwicki_boszorkanyok2.jpegSzégyen vagy sem, Updike eddig teljesen kimaradt az életemből, tulajdonképpen nem is hittem, hogy hiányzik. Aztán a 21. Század Kiadó felkarolta az életművét és elkezdte kiadni a műveit, nekem pedig megakadt a szemem Az eastwicki boszorkányokon, amely elmondhatatlanul szép borítót kapott. Eszembe jutott, hogy gyerekkoromban mennyire tetszett a film (habár nem gondolom, hogy nagyon megértettem akkor a lényegét, de imádtam Chert és a fura palit, Jack Nicholsont, aki minden nőt meghülyít), úgyhogy nem is volt kérdés, hogy meg akarom ismerni az eredeti történetet is.

Mert a vágy sohasem a mértékével arányos edényben lakozik.

Nagy hévvel álltam neki, aztán hamar rájöttem, hogy ez a könyv nem az a kis könnyen emészthető limonádé, amit a film alapján hittem. Megszenvedtünk egymással, annyi szent, de a végén mégis azt mondtam, hogy megérte kitartani. A három fejezetből nekem az elsőn volt a leginkább nehéz átverekedeni magam, a második fejezetnél elkezdett érdekelni a történet, a harmadik fejezethez érve pedig már imádtam! Mivel még nem olvastam Updike regényt, meglepett, hogy mennyire kifejező és egyúttal csapongó az írásmódja, egy mondaton belül simán nekiáll egy másik témáról értekezni, vagy beszúr egy tök random képet, és olvasóként meg csak kapkodod a fejed, hogy most  mi van?! Szerencsére nagyon hamar rá lehet hangolódni, és a befejezés után esküszöm, hogy más könyvek szinte pongyolának tűntek (pedig nem voltak azok). 

eastwicki_boszorkanyok1.jpeg

A helyszín Eastwick, egy nyugis kisváros, a sztori középpontjában pedig három elvált középkorú nő áll. Alexandra, Sukie és Jane életmódjuk miatt rossz hírben állnak, de ez őket nem igazán izgatja, helyette minden csütörtök este összeülnek és jól kipletykálják az ismerősöket, és a szerelmi életüket. Persze egymásról is megvan a véleményük, de ebben a városban a hasonlók összetartanak. És sokféle ember él a városban: felszínesek, álszentek, pletykásak, csalfák, sőt rosszindulatúak is. A langyos eastwicki életet egy újonnan érkezett lakó pezsdíti fel: Darryl Van Horne sem nem jóképű, sem nem vonzó, mégis hamar az ujjai köré csavarja a barátnőket. És ha azt hinnénk, hogy ebből egyenesen következik a rivalizálós barátnős történet… hát nem. Vagy nem teljesen úgy, ahogy gondolnánk. A címből kitalálható, hogy a lányok rendelkeznek bizonyos természetfeletti erővel (ami egyébként teljesen természetes dologként van kezelve a regényben) és nyilván a beszélő nevű Van Horne sem egyszerű földi halandó. De hogy a piti kis varázslatokon kívül mi történik még? Azt most nem mondom el, olvassátok el!

Elképesztő, ahogyan a könyv szinte észrevétlenül átcsap teljesen átlagosból szürreálisba és elképesztőbe, egyes részeken a sötét és baljós atmoszféra szinte tapintható a lapokon, aztán a végén mintha mi sem történt volna, huss! Nagyon komoly dolgok történnek, mégis minden tett és szó olyan könnyelműen van kezelve, ez talán a könyv legfurább és egyben legerősebb jellemzője is. Itt minden furcsaság természetes. Nagyon szépek egyébként a leírások, a természet- és a hangulatfestés, kicsit bánom, hogy nyáron olvastam, szerintem ez egy tipikus őszi olvasmány: lehulló falevelekért, faragott tökökért, chai lattéért kiált.

Szerettem? Határozottan igen! Könnyű olvasmány volt? Nem igazán. Maradandó élmény? Ó, igen! Olvassatok Updike-ot, én is fogok még.

Van, aki az őszt találja leverőnek, van, aki a tavaszt utálja. Én mindig is tavasz-ember voltam. Az a növekedés, az ember szinte érzi, hogy a természet, a vén kurva, nagyokat nyög; nem akarja, soha többé, nem, akármit, csak ezt ne, de muszáj neki. Istenverte kínpad az egész, az a bimbózás és sarjadás, a nedv a fák törzsében, a dudva meg a rovarok, mind nekirugaszkodik, hogy újra kiverekedje magát, a magok megpróbálnak visszaemlékezni rá, hogy is van ez azzal a DNS-sel, és az a versenyfutás egy szemerkével több nitrogénért; uramisten, ez kegyetlenség. Lehet, hogy túlságosan érzékeny vagyok. Fogadni mernék, hogy maga elandalodik rajta. A nők ilyesmire nem olyan érzékenyek.

ne_gytappancs_4.jpg

John Updike: Az eastwicki boszorkányok
Eredeti cím: The Witches of Eastwick (1984)
Kiadó: 21. Század Kiadó
Fordító: Göncz Árpád
Keménytáblás, levehető védőborítóval, 384 oldal
Megjelenés éve: 2019 (a legújabb kiadásban)


megveszem_1_-2.jpgbeleolvasok-2.jpg


Fülszöveg| A vége felé közeledik a vietnami háború, amikor Rhode Island államban, egy eldugott tengerparti városkában Alexandra, Jane és Sukie, a három igéző, elvált nő hirtelen azt tapasztalja: boszorkányos képességek birtokába jutottak, amelyek segítenek kiteljesíteni nőiségüket, termékenységüket és különleges karakterüket.
Alexandra hobbi gyanánt szobrocskákat készít, záport és zivatart idéz elő; Jane csellón játszik, felemelkedik és lebeg; Sukie pedig, a helyi lap pletykarovatának újságírója, képes tejszínné változtatni a tejet. A boszorkányok vidám kis gyülekezetének élete baljós fordulatot vesz, amikor egy sötét, gazdag férfi, Darryl Van Horne, felújítja a városka egyik – üresen álló – kúriáját. Ezzel botrányos események sorát indítja el Eastwick girbegurba, sötét utcácskáin… és persze az ott élők kollektív tudatalattijában, amely mindig kapható a piszkos fantáziákra.  


john-updike.jpgA SZERZŐ
John Hoyer Updike (1932-2009) amerikai regényíró, költő, novellista, irodalom- és műkritikus. Legismertebb regényei közé tartozik az úgynevezett „Nyúl”- sorozat. Tanulmányait a Harvard Egyetemen teljes ösztöndíjjal kezdte, és summa cum laude-val végezte irodalomból 1954-ben. Legismertebb regényei közé tartozik az úgynevezett „Nyúl”- sorozat. Az öt regényből álló széria címeiben a Nyúl Harry Rabbit Angstromra utal. A sorozat két kötete, a Nyúlháj (1981) és a Nyúlszív (1990) Pulitzer-díjat nyert.