Egy macskamániás grafomán könyvélményei

Margaret Atwood: MaddAddam

MaddAddam III.

2019. augusztus 25. - szofisztikaltmacska

lrm_export_656645408016990_20190824_124256047.jpeg

Voltatok már úgy, hogy azért halogattatok egy könyvet, mert nem akartátok, hogy vége legyen? A Maddaddam-trilógia utolsó kötetével én is így jártam; a közel sem vonzó világképe ellenére annyira megkedveltem a szereplőket és a történet hangulatát, hogy nem akaródzott elengedni Toby, Ren, Jimmy és Zeb kezét.

Ahogy várható volt, az utolsó könyv sem okozott csalódást – bár továbbra is Az özönvíz évét tartom a legjobbnak  a három közül –, a MaddAddam hozta a már megszokott színvonalat. Még úgy is, hogy egy kicsit laposabbra sikeredett végül, mint azt vártam az előző rész alapján. Cserébe viszont gondolkodnivalót ez a kötet adott a legtöbbet. 
Lehet, hogy egyedül vagyok vele, de olvasás közben képtelen voltam elvonatkoztatni a jelenünkben folyó, igencsak aggasztó eseményektől és az utószóban Atwood sem igazán nyugtatott meg, amikor azt mondta, hogy egyetlen olyan technológia vagy biolény sem szerepel benne, ami nem létezik, nem áll fejlesztés alatt, illetve nincs rá elméleti lehetőség már jelenleg is.
Rengeteg, igencsak aktuális gondolat rejlik a könyvekben, és tényleg azt éreztem, hogy gőzerővel robogunk egy hasonló végkifejlet felé. Kizsákmányoljuk, kifosztjuk a bolygót, hogy mindent a kényelemnek rendelhessünk alá, a figyelmeztetések süket fülekre meg cinikus válaszokra találnak  és közben észrevétlenül sodródunk egy olyan végkifejlet felé, ahol már késő lesz csak a műanyagszatyrokról lemondani.

maddaddam.png

Múltkor nem említettem, hogy az új kiadásoknál mind a második, mind a harmadik kötet elején van egy rövid ez történt eddig-jellegű összefoglalás, ami eszméletlenül hasznos és okos dolog, főleg annak, aki  hozzám hasonlóan pocsék memóriával van megáldva. Én most kvázi egymás után olvastam őket, de ha valakit ez tántorítana el, akkor érdemes tudni, hogy bátran kézbevehetőek a részek nagyobb kihagyásokkal is.
Szóval ott hagytuk abba, ahol a Guvat és Gazellát is, csak éppen más szemszögből. Végre valahára keresztezik egymás útját a magát magányos túlélőnek vélő Hóember és a Kertészek életben maradt tagjai, akik egy kunyhóban húzzák meg magukat és próbálnak a körülményekhez képest normális életmódot fenntartani. A közelben portyázó painballosok miatt a guvatkákat is magukhoz költöztetik a partól, így próbálva megóvni őket.
Hóember betegsége miatt Toby veszi át a mesélő szerepét, aki egyébként sokkal jobban is csinálja és rengeteg megmosolyogtató percet szerzett nekem – mondjuk ezt ó, Bazmegnek is köszönöm, aki mindig ott terem, ha baj van és segít.

De Bazmeg ott volt vele, és tanácsokat adott neki. Bazmeg a levegőben lakott, és úgy repkedett, mint egy madár, ezért volt lehetséges, hogy az egyik percben Zebbel volt, azután Guvattal, de ugyanakkor Hóemberrel, a Jimmyvel is. Képes volt egyszerre sok helyen lenni. Ha valaki bajban volt, és őt hívta – ó, Bazmeg! –, mindig ott termett, akkor, amikor szükség volt rá. És aki kimondta a nevét, rögtön jobban érezte magát.

Ez a kötet talán már nevezhető folytatásnak, de nem a klasszikus értelemben. Továbbra is inkább a visszaemlékezéseken van a hangsúly, mint a jelen történésein – ezúttal Zeb életútjába pillanthatunk be: megtudjuk, hogy honnan jött és milyen úton került a Kertészek közé, milyen kapcsolat van közte és Ádám Egy között és hogyan tudott észrevétlenül mozogni mind a plebszteleken, mind a Konszernek világában.
Ennek a Zeb-központúságnak nagyon örültem, Az özönvíz évében is felfigyeltem már a karakterére és őszintén nem tudtam őt hova tenni, annyira nem illett közéjük. Most végre választ kaptam a kérdéseimre és kaptam egy olyan férfi szereplőt is, akit őszintén tudok kedvelni is (Hóember, a Jimmy a teszetoszaságával és az önsajnálatával nem nőtt a szívemhez sajnos).

maddaddam1.jpeg

De ez a könyv csak kis részben Zebé, hanem inkább Toby az, aki észrevétlenül átvette a trilógia központi szereplőjének helyét. Toby, aki a legkevésbé sem akart Kertész lenni, a Kertészek szétszéledése után mégis a leginkább Kertész marad a lelkében, és aki annyira szerethető és emberi a szó jó értelmében. Lehetne akár unalmas is, hiszen tényleg hétköznapi, átlagos, nem egy akcióhős baddass csaj (bár ha kell, akkor helytáll), de igazából pont ebben rejlik a nagyszerűsége. És ne felejtsük azt a csendes, állhatatos szerelmet Zeb iránt, ami végigkíséri a könyveket, és ami miatt végül meg is könnyeztem egy kicsit a végét. És a méhek iránti szeretete!
Szóval nagyon megkedveltem Tobyt és végül a guvatkákat is, ami főleg a kis Feketeszakáll érdeme. Rajta keresztül kaptunk egy csomó gondolkodnivalót azzal kapcsolatban, hogy hová fognak jutni a guvatkák, ha feltárul előttük a tudás kapuja, ha a kíváncsiságuk és a tudásvágyuk felülírja a sebészi pontossággal megtervezett tökéletességüket és velük született naiv ártatlanságukat? És mi lesz, ha a két faj egyedei kereszteződnek? Utóbbira mondjuk nem kapunk választ teljesen, de ez megint egy olyan nyitva felejtett kérdés, amin kellően el lehet agyalgatni.

A tökéletességnek ára van, és azt a tökéletlenek fizetik meg.

A MaddAddam sem egy pörgős akcióregény lett, egy-két kivételtől eltekintve inkább lassú folyású, néhol már-már filozofikus hangvételű a történet, ennek ellenére nem ül le és nem unalmas. Nem tudom Atwood hogy csinálja ezt, de tőle még egy használati útmutatót is élvezetes lenne olvasni. Kicsit hiányoltam a több cselekményt, meg azt, hogy a fenyegetés mondjuk ne csak külső féltől jöjjön, hanem esetleg csoporton belüli nézeteltérések is felüsség a fejüket (azért valljuk be, ahol sok ember van összezárva és egymásra utalva, ott előbb-utóbb elkezdődik a kakaskodás), de utólag visszagondolva ez tényleg csak kekeckedés, mert annyira kiemelkedő és egyedi ez a trilógia, hogy bátran merem mondani az idei évem eddigi legjobb olvasmányainak (pedig hol van még a vége!)

Ha szépirodalmi minőségű, hiteles, de mégis elborult diszópiát szeretnétek olvasni, ami akarva, akaratlanul reflektál a jelenünkre is, és egy csomó további gondolatot szül bennetek, akkor bátran merem ajánlani a MaddAddam-trilógiát. 
(Ősszel pedig jön a szerzőtől a Szolgálólány meséjének folytatása, A testamentumok, amit már tűkön ülve várok! Addig pedig elolvasom a még polcon várakozó Atwood köteteimet – úgy sejtem, hogy hamarosan új kedvenc írót fogok avatni.)
 

 

o_ttappancs-2_4.jpg

Margaret Atwood: Maddaddam
Eredeti cím: MaddAddam
Kiadó: Jelenkor Kiadó
Fordító: Csonka Ágnes
Kiadás: Keménytáblás, 604 oldal
Kiadás éve: 2019.
Moly

megveszem_1_-2.jpg 68506940_2694179827258692_5578442199948853248_n.jpg

Elérkezett az idő, hogy Margaret Atwood trilógiájának utolsó részét, a MaddAddamet is górcső alá vegye a Blogturné Klub három bloggere. Kövessétek nyomon a turnét, hogy megtudjátok, hogy tetszett nekünk ennek az izgalmas disztópiának a lezárása. Természetesen a turné végén ti is nyerhettek egy példányt a könyvből.

Nyereményjáték

A MaddAddam-sorozat 3. könyvének részét képezik a guvatkáknak mondott mesék is, melyekből megismerhetik az eredettörténetüket (még ha hamis módon is…). Ezúttal a blogjainkon világteremtés-történetek részleteit olvashatjátok. Annyi a dolgotok, hogy kitaláljátok, mely népekhez kapcsolódnak ezek a történetek, és beírjátok a Rafflecopter megfelelő sorába.

Ne feledjétek, a beírt válaszokon már nem áll módunkban javítani. A nyerteseket e-mailben értesítjük. Kérjük, hogy levelünkre 72 órán belül válaszoljatok, ellenkező esetben új nyertest sorsolunk! A kiadó csak magyarországi címre postáz.

“Abban az időben, amikor a föld és az ég keletkezett, a magas égi mezőkön három istenség lakozott. Az istenek maguktól születtek, majd elrejtőztek. Később a föld óriás olajcseppként lebegett a víz színén, és úgy mozgott fel s alá, mint egy roppant medúza. Ekkor a bambusznád csírájából két újabb isten támadt, de ezek is elrejtőztek, és számos utódnak adtak életet. E dicső leszármazottak sarja volt az istenek atyja és anyja, Izanagi és Izanami. Az istenek őket bízták meg, hogy megszilárdítsák és megtermékenyítsék a kocsonyás, mozgó földet. Izanagi és Izanami letekintettek a Menny Lebegő Hídjáról, és azt fürkészték, van-e föld valahol a híd alatt. Csillogó drágakőből hatalmas lándzsát készítettek, a fegyvert lehajították, és rábukkantak a tengerre. Ezután kiemelték a lándzsát a káoszból, a káosz cseppenként aláhullott, megszilárdult, és így keletkezett Onokoro-Jima, a Megdermedt Sziget. Ezután még egy szigetet alkottak a tengerben, és leszálltak a földre.”

a Rafflecopter giveaway

 Állomáslista:
08.21.Spirit Bliss Sárga könyves út
08.23. Könyv és más
08.25. A Szofisztikált Macska


FülszövegA MaddAdam-trilógia befejező kötetének főszereplői Az Özönvíz évében megismert Zeb és Toby, akik a többi túlélővel együtt új életet kezdenek az elpusztult civilizáció romjain. A Guvat és Gazella központi figurája, Hóember súlyos sérüléséből lábadozik, így Tobyra hárul a feladat, hogy átvegye a próféta szerepét a táborba érkező Guvatkák között, és megpróbálja megértetni velük, miért és hogyan pusztult el a világ.  A tábor lakóinak mindennapjai folyamatos küzdelemben telnek: a börtönként szolgáló gladiátorarénából kiszabadult vérszomjas bűnözők mellett a hiperintelligens hibrid disznófaj, a gömböcök is támadásra készülnek ellenük; és mindeközben megpróbálnak a Kertészek vezetőjének, Ádám Egynek is a nyomára bukkanni.

Margaret Atwood nagyszabású disztópiája a MaddAddam-trilógia. A Guvat és Gazella, valamint Az Özönvíz éve javított kiadásban jelenik meg a Jelenkor Kiadó gondozásában, a befejező kötet, a MaddAddam pedig most először olvasható magyarul.